ki ez, mi ez?

Mindig is irigyeltem azokat, akik már gyerekkorukban tudták, mi lesz belőlük. Akik kétségek nélkül határozottan és tudatosan felépítették maguknak a tökéletes karriert.

Én nem voltam ilyen. Forma 1-es pilóta szerettem volna lenni, de ez az újpesti panelből, első generációs értelmiségi szülők egyetlen gyermekeként ez nem igazán volt opció. Szívesen lettem volna egy szimpatikus abszolút monarchiában a király legjobb barátja és tanácsadója is. Sajnos ez sem tűnt reálisnak a 80-as évek Magyarországában. Bár most, hogy néhány éve Svédországban élek, kezd pislákolni a remény lángja…

Lázadónak születtem, mindent megkérdőjeleztem, nem fogadtam el a kész válaszokat senkitől. Leginkább a merev hierarchia és a tekintélyelvűség lobbantotta lángra a forradalmi lelkületem.

Tisztán emlékszem, kamasz koromban semmi mást nem kívántam magamnak, csak hogy legyek már 30 éves, akinek őszül a haja és szemüveges! Azt hittem ezzel majd lezárul a lázadás korszaka, szabad leszek és senkinek nem lesz hatalma felettem.

Sikeresen megőszültem és szemüvegem is lett, de ezek a külsőségek nem hozták el a szabadságomat.

bandi.jpg

Hosszú és rögös utat választottam.

Rengeteg energiám volt az óvodában. A pedagógus azt tanácsolta a szüleimnek, hogy jobb lenne elvinni engem sportolni, nehogy bűnöző legyek! Így kezdtem el 6 évesen napi rendszerességgel lejárni az uszodába. Egészen 18 éves koromig versenyszerűen vizilabdáztam. Soha nem voltam kiugró tehetség, nem is én voltam a legszorgalmasabb, de imádtam a csapat tagja lenni, rengeteget tanultam, jellemformáló volt az egész.

1993 óta dolgozom – sokkal kevésbé egzotikus munkakörökben, mint amelyekről gyerekként álmodoztam. A szabadságvágyamat komoly próbáknak tette ki az élet.

Voltam – a teljesség igénye nélkül – esztergályos, szállodai recepciós, kidobó, kocsmáros, üzletvezető és romkocsma-tulajdonos, büfés, beteg- és hullaszállító, sofőr, műfordító, rendőrhadnagy, EU-s project manager a Belügyminisztériumban, ügyfélszolgálatos az önkormányzatban. Elvégeztem a Rendőrtiszti- majd a Budapesti Gazdasági Főiskolát. Bűnöző helyett bűnüldöző lettem, de nem bírtam sokáig parancsok mentén létezni.

Éltem másfél évig Izraelben, amiből fél évet egy kibucban töltöttem. Szerteágazó kihívásokkal kellett megküzdenem, de a legerősebb az volt, hogy az ügyfélszolgálaton komoly maradjak amikor egy ügyfél bemutatkozott: – Végh Béla vagyok.

Mivel nem találtam meg az igazi munkát, úgy éreztem, egyetlen lehetőség maradt: viszonylag idősen, szerteágazó élet- és munkatapasztalatok birtokában csatlakoztam egy óriási amerikai nemzetközi vállalat budapesti pénzügyi szolgáltató központjához.

A legtöbben hamvas 21 évesként, a főiskola után azonnal megkezdik az ígéretes pályafutásukat ebben a környezetben. Ezzel szemben én az első tíz aktív évemben a saját utamat kerestem ahelyett, hogy nagyvállalatoknál csiszolódtam volna simára.

Minden barátom csodálkozott, hogy mit keresek én egy multinacionális cégnél, hiszen ismertek; nálam is jobban tudták, hogy nem leszek képes apró fogaskerékként működni egy hatalmas gépezetben.

Én azonban elhatároztam, hogy magamat adom, keményen fogok dolgozni és nem hátrálok meg. Hittem abban, hogy majd forradalmat indítok, és jól bebizonyítom minden nagyvállalatról szóló híresztelésnek az ellenkezőjét. A messiás komplexusom ekkor még rettentően erős volt.

2006 – 2018 között három Fortune 500 cégnél voltam közgazdász és vezető. Közben apa lettem és Stockholmba költöztünk a családommal.

Kívülről szemlélve elég jól mentek a dolgok.

Olyan virtuális csapatokért voltam felelős, ahol a dolgozók különböző országokban élnek. Voltak beosztottaim az Egyesült Királyságban, Litvániában, Izraelben, Indiában és Svédországban.

International Business mester diplomát szereztem munka mellett egy cambridge-i egyetemen.

Az utolsó nagy feladatom egy prágai szolgáltatóközpont (SSC Shared Service Center) pénzügyi osztályának létrehozása volt. Több száz pénzügyi szakember munkáját világítottam át az EMEA régióban (Európa, Közel-Kelet, Afrika). Megterveztem az új szervezetet és mélyen a szemébe néztem sokak jól bevált kollégának, akik emiatt elveszítették az állásukat. A teljes saját csapatomat le kellett építenem mielőtt végül rám került a sor.

Viszonylag sokat utaztam, néha egzotikusabb helyekre is. A fizetésem rendben volt, tényleg jól nézett ki minden kívülről.

A belső világom azonban egészen más képet festett. Rengeteget szenvedtem a “sikerért”. Az első pánik rohamom 2010 környékén volt a munkahelyemen. Egészen biztos voltam benne, hogy szívrohamot kaptam. Az üzemorvos gyorsan érkezett és az EKG után megnyugtatott: Hetente több ilyet, látok, nyugi, ez a stressz miatt van” – mondta.

Akkoriban ismerkedtem meg a kiégés fogalmával. Kognitív terápiára jártam, de soha többé nem lettem újra olyan, mint előtte. 35 évesen kellett rádöbbennem, hogy nem vagyok golyóálló. Rendkívül nehezen emésztettem meg, évekig szégyelltem erről bárkinek beszélni, a munkahelyen titkoltam a dolgot, és próbáltam „normálisnak” látszani. Azt hittem, gyenge vagyok, hogy valami gond van velem. Nem voltam képes elengedni a magammal szemben támasztott emberfeletti elvárásaimat.

Elkezdtem részletesen megfigyelni a környezetemet, a sikeres embereket a cégnél. Érdeklődésem középpontjába a szereplők motivációja és megküzdési stratégiái kerültek.

A nagy változások közben ugyanúgy folytatódtak a pánikrohamok, sokat szorongtam, előfordult, hogy az éjszaka közepén mellkasi fájdalommal és 200-as pulzussal riadtam föl. Kétszer is megjártam a sürgősségi osztályt kardiológiai panaszokkal, pedig fizikailag teljesen egészséges voltam. Rettegtem attól, hogy megöl ez a kompetitív környezet, amelyben továbbra is ugyanúgy kellett teljesítenem.

40 éves koromra utolért a midlife crisis. Ekkor esett le, hogy egy napon tényleg meg fogok halni. Tudtam persze ezt korábban is, de sosem értettem meg a dolgot – mindig csak elhesegettem az absztrakt gondolatot.

Az is nagyban közrejátszott a kiégésemben, hogy túl sokáig éltem a mindennapjaimat egy olyan világban, ahol csak a gazdasági növekedés számít. A siker mértékegységei a pénz és a státusz. Megrekedtem a szervezetben egy középvezetői szinten. A személyiségem nem illett bele a rendszerbe. A rendszer nem illett az értékrendembe.

Tapasztalatom szerint minden a célszámokról, mérföldkövekről, határidőkről és soha véget nem érő átszervezésekről szól. A felső vezetők szinte kizárólag a hatalmi politikával vannak elfoglalva, személyes érdekeik, hiúságuk érvényesítését próbálják meg a cég érdekeként eladni.

Tudtam, hogy sosem fogok a “csúcsra” jutni – bár egy idő után már nem is akartam abban a közegben létezni. A mindennapjaim értelmetlennek tűntek és tátongó űrt éreztem magamban.

Fontos megérteni, hogy egy ilyen krízis helyzet könnyen lehet fordulópont az ember életében. Egy kiégés, vagy összeomlás remek lehetőség a fejlődésre. Ahelyett, hogy szégyenkeznénk, örüljünk a lehetőségnek, hogy újra kezdhetjük! Én is ezt tettem.

Egy több éves pszichoterápia következett. Az életem minden elemét mérlegre tettem. Tényleg így akarom leélni az életem második felét is? Ki vagyok én igazából? Mi az, ami igazán fontos nekem? Hogyan lehetek a leginkább önmagam? Hogyan segíthetek másoknak? Miként oszthatom meg a tapasztalataimat? Kemény meló volt kijönni a gödörből, de megérte. Persze az igazi munka – az önismeret – addig nem ér véget míg lélegzem.

Most már tudom, hogy az idő a legnagyobb kincsem és ennek megfelelően igyekszem alakítani az életem. Nem akarok többé forradalmat szítani. Ma már az evolúcióban, a fokozatos fejlődésben hiszek.

Az ősi bölcsesség szerint az életben két lehetőséged van:

„Szenvedve szenvedsz vagy szenvedve fejlődsz.”

Szerintem érdemes inkább a fejlődésünkre koncentrálni, ha már itt vagyunk!

Indulhatunk?

Bán András

Advertisements